Szóval ott hagytuk abba, hogy a szomszéd szobában pörögtek az események, a miénkben viszont csak nem akart semmi változni. Először a szülésznő vizsgálta meg Irmát, és konstatálta, hogy a gyerek feje közel sincs ott ahol lennie kellene, majd a Doki megerősítette ugyanezt. Látva, hogy már jó ideje semerre sem haladunk bejelentette, hogy megvárjuk míg üres lesz a műtő, és császár lesz. Irma itt szerintem kicsit megijedt, aztán megkönnyebbült. Leesett a válláról a teher, elmúlt a félelme, hogy meg kell szülnie egy várhatóan nem túl kis babát, és persze bizonytalan lett a császár miatt, amiről szintén lehet hallani hideget-meleget. Mivel aznap sorozatban pörögtek a császárok ( a 9 szülésből egy sikerült természetes úton) az altató orvos ki sem jött, csak a műtőben fogadta Irmát.

Leendő apáknak mondom, hogy ilyenkor úgy megy a dolog, hogy az asszonyt betolják a műtőbe, érzéstelenítőt kap gerincbe, előkészítik, és egy idő után szól a szülésznő, hogy be lehet menni. Ez kb. az első vágás körüli időpont.

No, mikor én beértem egy nővér épp szólongatta Irmát, hogy “Irma, Irma, jobban van?” Leesett picit a vérnyomása, akkor kezdett stabilizálódni, de azért a látvány elég volt hozzá, hogy kihordjak lábon egy szívrohamot.

A helyzet úgy néz ki, hogy ahogy belépsz leültetnek az asszony fejéhez egy kis székre. Ott van az altató orvos, és egy nővér. A többi részt tökéletesen takarja egy kifeszített anyag. Jól ki van ez találva, nincs ideje senkinek ájult apákat felpofozni. Amit még láttam, az a 2 orvos felső teste akik a műtétet végezték.

Nem tudom leírni azt az érzést amit éreztem. Látod “kiterítve” a feleséged egy asztalon, mindenki pörög, dolgozik, gépek adnak folyamatosan vészjósló hangokat. Közben remegsz az izgalomtól, de próbálod megnyugtatni a feleséged. Kicsit így szédülve kóvályogva ültem ott.

Az altatóorvos irtó kedves volt. Próbálta 1-2 laza poénnal oldani a feszültséget, megnyugtató volt a hangja, végig beszélt. “Na most van 18:00, fogadjunk hogy 18:10-re meglesz”.

Nagyjából itt kezdődött el az a rész, hogy megpróbálták kiszedni a gyereket. Az ember amikor a filmekben műtéteket lát, ott minden olyan finom, precíz, nyugodt, lassú és gyengéd. Ezzel szemben ez úgy nézett ki, hogy az egyik orvos 2 kézzel könyökölt Irmán, és erősen tuszkolta a hasát több szögből, a másik meg 2 kézzel húzott, feszített és rángatott valamit. Mindketten keményen megizzadtak. És ez percekig tartott.

Végre kiszabadították Béla Jr-t, egy pillanatra odavillantották Irmának, majd elvitte a szülésznő egy másik szobába, így mondjuk 3 mp-ig láttam. Az altató orvos azért megjegyezte, hogy na ezt a gyereket egyből lehet beíratni az oviba.

Talán ez a pillanat volt ami az agyamban óráknak tűnt:

Nem sír fel!

Miért nem sír fel?

Baj van?

Mikor sír már fel?!

.

.

.

Aztán felsírt. Az agyamban pezsgődurranás, Úr Isten, apa vagyok! Persze ez az érzés nem tartott sokáig, mert helyét újra átvette az aggodalom, az adrenalin és a határtalan öröm valami fura keveréke.

Aztán a babával együtt vissza a szülőszobára, ahol Béla Jr. kerek 5kg-al mérlegelt, valószínűleg nem a pehelysúlyban fog boxolni. Család, barátok a bejáratnál őrjöngenek, te büszkén bemutatod nekik teremtésed ékkövét, elkönyveled a gratulációkat, de fejben valahol teljesen máshol jársz. Nézed ezt a 2 pici szemet, fejet, kezeket, arcot, és nem tudsz betelni a látvánnyal, emellett fogalmad sincs mit fogsz vagy mit kéne csinálnod Vele…..